Leczovics L. Zsolt: Magányos Karácsony
Károly bácsi a régi támla nélküli széket beállította a szoba sarkába. Letakarta egy piros terítővel, és a virágcserépbe állított fenyőfát gondosan a tetejére tette. A szekrény aljából elővette a díszeket rejtő dobozt és elkezdte felöltöztetni a fát. A csúcsdísszel kezdte, majd a gömböket és a csillagokat is felrakta. A végén a kis harangot és a csipesszel rögzíthető gyertyát is elhelyezte. Úgy érezte, készen is van. Picit távolabb lépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét, de hiány érzete támadt. Azon tanakodott, vajon még mi hiányzik. Mi lehet az, ami miatt, olyan hiányosnak tűnik a karácsonyfa. Egyszer csak elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy a szaloncukor és a habsütemény az, ami minden évben ott lógott az ágakon. Minden évben a felesége díszítette a fát nagy gonddal, de most, hogy egyedül maradt neki kellett megoldania ezt a feladatot. Az év elején veszítette el Klári nénit, akivel több, mint 46 évet éltek meg együtt boldog házasságban. Amióta magányosan élt, többször is elgondolkodott azon, vajon miért volt velük kegyetlen a sors, miért nem ajándékozta meg őket a gyermekáldással. Pedig mennyire szerettek volna egy gyermeket, de nem lehetett. Ez az egyetlen ok volt az, amiért keserűséget érzett, hogy az életük nem lehetett felhőtlenül teljes. Nem hibáztatott ő senkit. Hitte, számukra ez volt abban a bizonyosban megírva, de nehezen tudta feldolgozni. Még így, öreg napjain is ez kavargott a fejében. Vajon, miért pont nekik nem lehetett gyermekük? A spájzba ment és a polc tetejéről levette a korábban vásárolt édességeket, majd cérnára fűzve felakasztotta azokat is. Ismét szemügyre vette a fát. Most már elégedett volt a látvánnyal. Minden a helyére került. Felpillantott a faliórára. Ideje indulnia gondolta, hiszen lassan ötöt üt a kakukkos madárkája. Megmosakodott, megborotválkozott és felvette öltönyét és ünnepi cipőjét. Szövetkabátjába bújt és kucsmáját a fejére tolta. Egy kis fenyőkoszorút szorongatva, elindult, hogy felesége sírját meglátogatva, ma is együtt lehessenek kicsit, lélekben összebújva.
A temető bejáratához érve, egy árustól egy szép mécsest vásárolt, majd lassú léptekkel felesége nyughelyéhez ért. A koszorút középre tette, a mécses gyertyáját meggyújtotta, és a fejfa melletti fémkeretes üvegtartóba helyezte. Felegyenesedett, majd halkan így szólt:
– Szervusz kedvesem! Látod, itt vagyok újra, mint minden nap! De ez a nap mégis más, Karácsony van! Hogy szeretted ezt a napot. A legkedvesebb ünnep volt a számodra a Szent este napja. A fadíszítés, az ünnepi vacsora és a közös esti séta. Milyen szép is volt! – hallgatott el egy kicsit, majd folytatta: – Hiányzol Klárikám, napról, napra jobban, pedig érzem, a lelked itt van velem, de mégis, – csuklott most már el a hangja – olyan üres az életem nélküled! – A könnyei visszafojtásával küszködve, összeszedte magát és folytatta. – Képzeld, feldíszítettem a fát! Persze, nem lett olyan szép, mint amikor te raktad rá a díszeket, de igyekeztem. Az igazat megvallva, a szaloncukrot és a habsüteményt majdnem elfelejtettem, de aztán csak eszembe jutott! – mondta, egy apró mosoly kíséretében. – Emlékszel? Amikor arról beszélgettünk, hogy ha eljön az idő, és valamelyikünk egyedül marad majd, akkor is díszes fával köszöntjük a Karácsonyt! Nem feledtem a közös fogadalmat, ott áll a fa, ahol szokott! – mondta.
– Csak te nem vagy ott mellettem! – akadt el megint a hangja és már nem bírta visszafojtani a könnyeit sem. – Nem jó így nélküled, egyedül maradtam a világban! – mondta immár szinte suttogva, közben egy zsebkendővel törölgetve a szemeit.
Majd, szótlanul állt, és elmerült a gondolataiba. Felidézte a szép emlékeket, a közös élményeket, az utolsó együtt töltött Karácsonyt, a boldog napokat. Teltek, múltak a percek, időközben be is esteledett és a hó is elkezdett szállingózni. Károly bácsi búcsút vett kedvesétől, szép karácsonyt kívánva, és elindult hazafelé. Útközben azon gondolkodott, hogy vajon mivel töltse az estét, hogy ne a keserű magányán elmélkedjen. Hallotta, hogy a közeli kultúrházban az idősek klubja szervezett mára valami összejövetelt, de valahogy nem érzett ehhez kedvet. A sok idős, egyedülálló ember talán még jobban lelombozná az amúgy is kedvetlen estéjét. Így elvetette ezt az ötletet és azt a hirtelen felmerülő gondolatot is, hogy ma jóval korábban megy el a templomba, és ott tölti az egész estét. Aztán eszébe jutott, hogy a legjobb mégiscsak otthon lesz. Készít valami jó vacsorát és majd egy pohár bor társaságában, olvasgat inkább valamit a könyv gyűjteményéből. Mire hazaért, a régi bérház előtt, ahol élt, a járdát már ellepte a hó. Egyre több ablakból szűrődött ki a karácsonyfák fénye. Ez a hangulat melegséggel töltötte el Károly bácsi szívét, egy picit talán feledtette is azt a keserűséget, amit szívében érzett. Belépett a nagy tölgyfa kapun, óvatos léptekkel felment a régi lépcsőn az első emeletre és lakása felé igyekezett. Először azt hitte, rossz ajtónál állt meg. Egy csomag volt az ajtó elé rakva. Díszes csomagolású volt, nagy masnival a tetején. Óvatosan felemelte a dobozt, és a tetején egy apró papírt vett észre. Elővette gyorsan szemüvegét, majd böngészni kezdte a sorokat.
KÁROLY BÁCSINAK SOK SZERETETTEL!
BOLDOG KARÁCSONYT!
Körülnézett a folyóson, hátha meglátja azt, aki ezt a csomagot neki hozta, de csak az üres folyósok néztek rá vissza! Izgatott lett, gyorsan kinyitotta otthona ajtaját, kibújt kabátjából, téli fejfedőjét a kalaptartóra tett és az asztalhoz sietett, hogy kicsomagolja a dobozt. Óvatos mozdulatokkal lefejtette a díszkötözőt és a masnit az ajándékról és leemelte a doboz tetejét. Amint belenézett, könnybe lábadt a szeme, és olyan forróság öntötte el szívét, amit csak a boldogság érzése okoz az embernek. Rengeteg gyerekrajz volt a dobozban, a házban lakó gyerekek munkáját dicsérték. Minden rajzon volt egy család, ahogyan a karácsonyfa mellett ünnepel és minden rajzon Károly bácsi is ott volt, mint egy igazi nagyapó! Percekig gyönyörködött a képeken és ismét könnyeit törölgette. A csendet, énekszó törte meg, ami behallatszott a bérház körtornácáról. A kezében még a rajzokat tartva, kilépett lakása ajtaján és csodálatos látvány fogadta. A korlátoknál körben, minden szinten gyerekek álltak, gyertyával a kezükben és a Csendes éjt énekelték Károly bácsinak. A könnyeket felváltotta a sírás, amit a meghatódottság, az öröm okozott. Kedves ajándék volt ez, feledtetett minden bánatot. A kisöreg nézte a gyerekeket, és már nem érezte magát olyan elveszettnek..
Egy pillanatra feltekintett az égre, majd halkan így szólt:
– Hát mégsem hagytál egyedül? Köszönöm neked kedvesem! Boldog Karácsonyt neked is … ott fent!
A novella a Holnap Magazin Kiadó:Téli Világ kötetében jelent meg!